VERSEK

BALASSI BÁLINT: BORIVÓKNAK VALÓ
a Fejemet nincsen már nótájára
In laudem verni temporis

Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele,

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Néma fülemüle torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyóvizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagjokat,
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még a végbeli jó vitéz katonák,
A szép szagú mezőt kik széjjel bejárják,
Most azok is vigadnak, az időt mulatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki pedig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még a föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenként jó szívből,
Igyunk-lakjunk egymással vígan, szeretetből!

PETŐFI SÁNDOR: TOBORZÓ

Itt a zászló, csak, legények, alája,
Csapjatok föl Magyarország javára,
Csapjatok föl fejenként katonának,
Veszedelem fenyegeti hazánkat!

Magyarország, édes hazánk, szép hazánk,
Aggodalmas tekintettel néz reánk,
Sohse aggódj, szülőföldem, lesz elég,
Aki neked föláldozza életét.

Pest, 1848. Június

PETŐFI SÁNDOR: KEMÉNY SZÉL FÚJ…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál, egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban,
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?

Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Pest, 1848. február

ADY ENDRE: KARÁCSONY I.
(Harang csendül…)

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

BALASSI BÁLINT: CELIÁHOZ

Ugyanakkor, hogy megkedveli Celiát,
ekképpen könyörög mingyárt neki,
hogy kegyes szemeit reá vetvén,
vegye be szerelmében
s vidám jókedvében

Két szemem világa, életem csillaga,
szívem, szerelmem, lelkem,
Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén
jut eszembe énnekem
Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem,
végy szerelmedben engem!

Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem
én ez árva éltemet?
Ki csak terajtad áll s nálad nélkül halál,
csak tűled vár kegyelmet?
Hogyha utálod azt, ki téged néz s virraszt
s magánál inkább szeret!

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek
harmaton, hogy nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad
reggel, hogy elmult éfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is
gondom csak merő veszél!

ARANY JÁNOS: ALKALMI VERS
(részlet)

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mi van mit kívánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros:
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros.
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

…

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mi van mit kívánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros:
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros.
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

…

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon a mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

…

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

…

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

RADNÓTI MIKLÓS: KESERÉDES

A felleg zsákja pattan,
Víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.

Villámok tőre surran,
dörgés gurul le túlnan,
de máris kékbe hull.

A záporfelleg öccse,
földönfutó ködöcske
a sárban hentereg.

Napfény lehellget rája,
megég apró ruhája
s pucéran füstölög.

A földre ázott, fényes
levél alatt szemérmes
szamóca bujdosik.

Gödörbe gyűlve néhol
kis tócsa bugyborékol
és tudja, meddig él.

S ki tudja meddig élek?
lebbenj csak, könnyű ének,
vidám lehelletem!

1936

JÓZSEF ATTILA: ŐSZ

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyúba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy míg dolgozik,
a gyár körül már az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz majd s fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

1935. október

JÓZSEF ATTILA: AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt –
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.

Én nem emlékszem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, –
ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.

1936. november-december

JÓZSEF ATTILA: [TÖREDÉKEK]

1.

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szívével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem

2.

Mily szép vagy, milyen gyönyörű,
mindenütt kerek s gömbölyü
Alvást ér, ha rádborulok,
mikor ölellek, megfulok
s holtomból ujjá éledek,
hogy el ne vesszelek tégedet.

ADY ENDRE: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

1908

JÓZSEF ATTILA: HOLT VIDÉK

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
járkálni.

Tanya, – körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet:
eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.

JÓZSEF ATTILA: JUTKA VERSE

Kislány ő még, a mamája nyujtózkodva karjára veszi,
odahajol az arcához, az őzek dalát beszélik el néki szemei,
a villamosok hajnali csengését, meg a leghangosabb fenyőfa csúcsát,
kék lángocska lobban ott föl, mutatja a nagy fenyő útját,
ő a fenyőfa akarata, odaszól a fának: Nőssz-e már?
Tudsz te nőni, hát még hogy a kisgyereknek homlokából rádszáll a madár,
néked kinálja ceruzáját a kisgyerek, úgy tipeg által a folyó tükrén,
ugrándozva várja mamája, eléje megy sebesen, büszkén,
ahogy lehajol az árban, melle csengve a habokba ér –
mögötte meg szőke halomba kereken frissen száll, száll a kenyér

1926 március

JÓZSEF ATTILA: WOLKE

Du wirst nicht meine Frau sein,
du wirst leicht sein wie eine wolke.
Ich schliesse mich ins Feld herein,
dass ich dich da erwarten sollte.

Du wirst herkommen in mein Haus,
in mein sehr kühles ohne Dach dann:
Ich werde traurig, wie die Maus,
auf die es regnet, leise, langsam.

1928

JÓZSEF ATTILA: NE BÁNTSD

Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
magadat érte kínokba veretted
s nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.

Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
gyámoltalanul lóg alá a széken –
annak karján, ki szereti,
csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!

Dobd le – a háta legyen ujra görbe,
lába csámpás, bujjon az álla szőrbe!
Bibircsók nőjjön a hasán!
Gyűrje e verset kapzsi tenyere!

Te fuss vissza a szép növésü, kedves
lányok ölébe – oly illőt ölelgess,
ki kapkod, fúl vágyad után,
mint zivatarban zengő jegenye!

1936. november-december

JÓZSEF ATTILA: MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!…

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

1928. szeptember 13.

JÓZSEF ATTILA: [MINDEN S MINDENKI SZERET ENGEM…]

Minden s mindenki szeret engem
ember lettem a szerelemben.
Flóra, Flóra, mosolyog róla,
hogy engem ő váltott valóra.

Ember vagyok és olyan boldog,
mint, ha vannak, az örök dolgok.

1937

JÓZSEF ATTILA: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett – már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. június / 1928

BERTÓK LÁSZLÓ: BOLDOGSÁG-DAL

Eljön a napja meglásd,
tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád,
csak mindenki szeret.

Nem tudod mitől van,
egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam
arról szól, hogy szeretsz.

Sétafikálsz az utcán,
s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán,
ő énekel tovább.

Szomorú vagy, magad vagy,
és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak,
s ott áll, akire vársz.

A boldogság egy hajszál,
egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már,
csak el ne hagyd magad!