SELMECZI PÉTER: SZÉLKIÁLTÓ-JEL
Szélkiáltó jubileumi koncert
Pécsi Nemzeti Színház, 1999. december 6.
echo 2000/1
“Élt egyszer Ajah Kutarbani király országában két alattvaló. Rácegresi csodaszépen furulyázott, Pácegresi csapnivalóan. Ha Rácegresi rázendített, mindenki táncra perdülf örömében, Pácegresi furulyáját még a saját családja se tudta elviselni. Ajah Kutarbani király mindkettőjüknek pénzt adott, az egyiknek azért, hogy furulyázzon, a másiknak azért, hogy hagyja abba, Pácegresi aranyfurulyát csináltatott magának, tömör színaranyból. Nem is szólt azon soha egy hang se.
Miután mindketten meghaltak, sírjukon egy-egy furulyafa nőtt. Az egyik fa sudár volt és magas, s gyümölcsök helyett fafurulyák nőttek rajta. A másik fa zőmök volt és terebélyes, az meg furulyaforma aranyrudakat termett. Aki vándor arra járt, választhatotf, melyik fa gyümölcséből szakít. Aztán indulhatott tovább Csodaország felé. lgen ám, de Csodaország bejáratánál elébük állt a Hétfejű Tündér, s ezt mondta: “Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz egyet nekem.” Így hát a fafurulyások mind kaptak egy-egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.”
Ezt a történetet, Lázár Ervin meséjét a Szélkiáltó együttes 25 éves jubileumi koncertjén hallottam sokadmagammal, Sólyom Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház Jászai-díjas művészének nagyszerű előadásában. Sok szép percet tartogatott még számunkra ez az este, de mindenképpen ez volt az egyik legkiemelkedőbb pontja; valahol az együttes ars poeticája.
Először voltam Szélkiáltó-koncerten. De biztos, hogy nem utoljára. Rosszkedvűen érkeztem, s jókedvűen mentem haza. Olyan átváltozás ez, amelyet nyugodtan nevezhetünk csodának. Minden koncerten megtörténhetne, s mégis ritkán történik meg. Hatása felkavaró, napok múlva is érezhető. S mivel nem rakhatjuk el mindennapjaink megszokott rendjébe, jobb híján külön fiókot nyitunk neki, s elnevezzük művészetnek.
Telt ház fogadta a fennállásának negyedévszázados jubileumát ünneplő együttest. A koncertet a Pécsi Nemzeti Színházban tartották. Két részből állt a műsor, az első rész jobbára a visszaemlékezések jegyében telt, a másodikban inkább a mai Szélkiáltót láthattuk-hallhattuk. Hosszadalmas volna a vendégek listáját fölsorolni, hiszen majd’ minden szám előtt más és más emberekkel ismertetett meg bennűnket Lakner Tamás: régi tagokkal, barátokkal, támogatókkal, művész-kollégákkal. Anélkül, hogy válogatásom értékítéletet is jelentene egyben, szeretnék néhány jellemző pillanatot kiragadni a koncertből.
Pécs alpolgármestere, Ujvári Jenő szellemes bevezető szavak kíséretében (melyben a világtörténelem eseményeit kapcsolta össze évszámok szerint a Szélkiáltó történetével) Pécs város emlékérmét adta át a zenekarnak.
Üde színfoltként hatott Mánfai György fotóművész közreműködése, ugyanis pianínón kísért egy dalt, profi módon, nagyon jó zenei ízléssel.
Szintén emlékezetes marad, hogy a jelenlévő Bertók Lászlót, akinek a zenekar nevében Lakner Tamás köszönetét fejezte ki, a közönség nagy tapssal fogadta. Ritka pillanat egy magyar költő életében!
És hallhattunk eredeti ír dalt Andy Rouse tolmácsolásában, láthattunk humoros tangó-paródiát Sólyom Katalinnal, megismerkedhettünk a zenekar régi tagjaival, megcsodálhattuk a kelta hárfát, sőt, az első rész fináléjaként a következő generáció, a Szélkiáltó-gyerekek is bemutatkoztak. A koncert első részének zenei anyaga leginkább a “20 év” című CD (1994) dalaiból állt.
A második részt többnyire a mai felállásban játszotta a Szélkiáltó. Szép volt, szívderítő volt, néha szomorú, néha humoros, néha ábrándos, néha parodisztikus: egyszóval minden, ami miatt érdemes zenét hallgatni és zenét játszani. A koncert vége felé megszólalt a Szélkiáltó-kánon, amelyből két szólamot a két részre osztott közönség énekelt, Lakner Tamás vezényletével. Néhány zeneakadémiai diákbérlet-hangversenyen kívül, ahol Lukin László énekeltetett meg minket, gyerekeket, csak egy ilyenről van tudomásom. Chick Corea az egyik budapesti koncertjén hétnyolcados “alapot” tapsoltatott magának a közönséggel, s arra improvizált. A Szélkiáltót csak két-három ráadás után engedte el a közönség, amely nagy várakozással nézett a jubileumi koncert elébe, s várakozásában nem kellett csalódnia.
Milyen zenét játszik ez a zenekar? A hagyományos és használhatatlan műfaji felosztás (könnyűzene-komolyzene) az ő esetükben csődöt mond. Stílusában teljesen szabad, s ez az együttes zenéjének egyik legnagyobb erénye. A Szélkiáltó nem állít fel tilalomfákat semmilyen irányba, hagyja, hogy hassanak rá a stílusok. Hallhatunk dalokat, amelyek folk-ihletésűek (a magyartól a délszlávon át egészen a különböző dél-amerikai országok zenéjéig), de ugyanúgy találkozhatunk középkori hatással is. Néha mintha “igazi” komolyzene szólna (imitációkkal, a témák gazdaságos és rendezett felhasználásával, s egyben gyönyörű, csiszolt hangszereléssel), néha mintha jazz, de előfordulhat náluk az is, hogy (igaz, többnyire ironikus éllel) a maibb stílusokkal kacérodnak, amilyen pl. a rock and roll, sőt: a rap. Mégis, zenéjük nagyszerűen beilleszkedik abba az igényes vonulatba, amely jó 20-30 éve “szélkiált” Magyarországon s amely alapvetően a gitárral kísért megzenésített versekből indult ki. E vonulaton belül a Szélkiáltó-muzsika a Kalákánál rafináltabb hangzású és harmóniavilágú, a Kolindánál kevésbé hangszercentrikus, s némileg egyszerübb, a Sebőnél kevesebb folkelemet felhasználó, teljesen egyéni hangzásvilág. Ha nagyon röviden kéne invitálnom valakit egy Szélkiáltó koncertre, azt mondanám: egy kicsit a Kalákára emlékeztet, de gyere el, mert mindenképpen meg kell hallgatni.
(Hadd tegyek egy kis kitérőt. 2000. január 1-jén a Kaláka élő koncertet adott a Petőfi rádióban. Gryllus Dániel egyik első dolga az volt, hogy szeretettel invitálta a Szélkiáltót a következő újévi koncertre, s egyben üdvözölte a “pécsi cimborákat”. Kultúremberek egymás közt. Így is lehet?)
A versek megzenésítése nem mindig azonos színvonalú, de mindegyik dalt kellemes hallgatni, mindegyik ki van találva, s a koncerten “jól el van adva”. Ahol a zene egy kicsit elszürkül, vagy hamarabb kiismerhető, ott show-elemekkel, vagy apróbb gegekkel segítenek rajta. A legjobban Fenyvesi Béla dalai tetszettek: kiemelkedően szép volt a “Paprikajancsi szerenádja” (Weöres Sándor versére), Rimbaud “Cipósütés”-e, József Attila “Áldalak búval, vigalommal” c. versének megzenésítése, vagy a fentebb említett “Szélkiáltó-kánon”, amely szintén Fenyvesi-szerzemény. Ezek a Szélkiáltó legmélyebb pillanatai. Csodaszépen szól a cselló-hegedű-gitár-furulya felállás, kristálytiszta, izgalmas vokálhangzással fűszerezve. (Nagyszerűen és mindig a kellő pillanatokban használják az ütőshangszereket is.) De szükséges e szép pillanatok feloldása is, s ilyenkor az együttes a másik arcát mutatja: a humorosat, csípőset, tele zenei poénnal. Nagyon jó példa erre “A kantinos kisasszony” (ez éppen tangó – miért ne?), amely amellett, hogy kedves és nevettető, zeneileg is jól megoldott. (Rozs Tamás szerzeménye Heltai Jenő versére.) Összességében azért úgy tűnt, hogy a Szélkiáltónak ez az oldala nem annyira kiegyensúlyozott színvonalú, mint a másik. Előfordultak olcsóbb megoldások is, pl. a “Rock and roll”-ban.
Ha most az összes, azon az estén hallott dalra visszagondolok, még egy dolgot szeretnék külön kiemelni: az együttes zenei alázatát a szövegekkel szemben. Alapvetően szövegcentrikus zene az övék: tisztelgés a szép versek előtt, s egyben komoly segítség azok elmélyült megértéséhez.
Most röviden arról, ami a Szélkiáltó zenéjében nem tetszett. Akármilyen változatosan is hat a stílusszabadság, a zenészek sokoldalú hangszerjátéka, egy idő után mégis kissé egysíkú a hangzás. Egyrészt azt gondolom (bár tudom, hogy a kibicnek semmi sem drága), hogy még többet élhetnének vokális lehetőségeikkel, mert ez olyan magas színvonalú, hogy megunhatatlan. Másrészt talán érdemes lenne megpróbálkozni a hangszerelés bővítése helyett a szűkítésével. Nem tudom, hogyan hangzana egy Szélkiáltó-dal csak cselló- vagy hegedűkísérettel. Hiszen mind a négy tagnak olyan szép és karakteres hangja van, hogy szólóban is megállja a helyét. Milyen lenne egy Szélkiáltó-dal a cappella? Csak úgy, négy szólamban? Milyen lenne csak ütősökkel kísérve? A gitáros alaphangzás az, amit talán néha pihentetni lehetne.
A másik, inkább zeneszerzésbeli észrevétel: egy vers megzenésítésekor mindig megkísérti a zeneszerzőt a sok recitálás. Ha az akkordok szépen szólnak alatta, a dal “kész”. De vajon a dallamvonal önmagában is szép? A legszebb valódi dallamokat Fenyvesi Béla szerzeményeiben hallhattuk, s úgy tűnik, a “…búval, vigalommal” című CD dalaiban is nagyon kedvező változás indult el az igazi dallamok felé.
Néhány szó az előadásról. Mindjárt egy nagyon fontos első benyomás: négy szimpatikus ember jött be a színpadra. Nem szerepeket, “image”-t, manírokat, “arculatot” láthattunk, hanem négy, muzsikálni tudó és szerető embert. Zenéjük és együttzenélésük öröme olyan természetű, hogy átragad a hallgatóságra is. Tudományoskodó modernség és neobarbár extázis helyett ezért az örömért kapta ajándékba a zenét az ember.
Bár a koncertet kicsit bizonytalanul, lámpalázasan kezdték, ez 2-3 szám után teljesen elmúlt. Az este során ugyan akadt még egy-két labilisabb pillanat, de ezen Lakner Tamás, vagy egy Lakner-Rozs szemvillanás azonnal úrrá tudott lenni. A koncert második felében már teljesen felszabadultan zenélt az egész társaság. Ami minden kritikát kiáll: a vokális hangzás tisztasága és gyönyörű, összeérett hangszíne. Szólóénekben is nagyon erősek, s változatosak. Az egyes tagok zenészi-emberi karaktere jól egészíti ki egymást a színpadon, s természetesnek hat.
Lakner Tamás (hegedű, gitár, ének) igazi vezetöegyéniség, egyben a zenekar metronómja. Ritmus-vagy tempóproblémáknál (egyébként ilyenek ritkán fordultak elö) ösztönösen ránéz az egész zenekar, s azonnal helyreáll minden. Szellemesen, kedvesen, nagyon alapos felkészültséggel konferál. Legalább harminc számot játszott a Szélkiáltó, s nem fér a fejembe, hogyan tudta az összes vendéget, a sorrendet, s a verseket hiba nélkül fejből megjegyezni. Mindezt magától értetődő természetességgel (beleértve a váratlan színpadi szituációkat is) csinálta. Egyedül hegedűjátéka hagyott némi kívánnivalót maga után. Nagy lendülettel és megnyerően játszik, de sok volt a hamisan intonált hang, s maga a hegedűhang sem volt igazán szép. (Színpadi szerepét nézve, valószínűleg övé lehetett a szervezési munka nagy része, úgyhogy egyszer meg kéne nézni egy “átlagos” koncerten is.) Mint showman, úgy tűnt, néha kicsit elvetette a sulykot.
Keresztény Béla (ütőhangszerek, gitár, ének) a zenekar igazi “mindenese”. Untermann, a szó lehető legnemesebb értelmében: tartóoszlop. Nagyon nagy zenei alázattal játszott végig. Aki már volt zenekari tag, tudja, hogy mennyire nélkülözhetetlen egy ilyen ember minden együttesben. Precízen, ízlésesen gitározott és vokálozott végig (és játszott minden elképzelhető hangszeren), bár néha elöfordult nála is egy-egy ritmus- vagy tempótartásbeli hiba. Legjobban az ütősjátéka fogott meg. Nem virtuóz, de nagyon jól kitalált szólamokat játszott, nagyon jól.
Rozs Tamás (cselló, gitár, ének) a zenekar showman-je. Igazi színpadi egyéniség, aki színpadra született, s ebben a légkörben tökéletesen otthonosan érzi magát. Gegjei szinte mindig telitalálatok, sohasem túloz bennük, s sok ilyet improvizál. Jó párszor megnevettette a közönséget. Emellett a Szélkiáltó legstabilabb, s legvirtuózabb hangszerese. Ő a jazzes, fanyarabb stílus képviselője az együttesben. Énekhangja külön szám, összetéveszthetetlen karakter (körülbelül olyan a funkciója, mint Szörényi Szabolcsnak volt az Illésben). Ha valamelyik dalt ő kezdi el énekelni, szinte biztosan tudhatjuk: kissé szatirikus hangvételű szerzeményről lesz szó. Cselló-pizzicato játékát gyakran használja jazz-bőgö üzemmódban, szólamaiban érezhetően sokat, s jól improvizál. Cselló-cantilénái viszont lehetnének mívesebbek, kidolgozottabbak.
Fenyvesi Béla (gitár, tamburica, furulyák, ének) hangja tetszett a legjobban. Tiszta, szép fényű hang, amit nagyon jó hallgatni. Hangszerjátéka kíséretként megbízható volt, de a hangszeres szóló részekben sok hibát hallottunk, föleg a számok kezdésekor indított bizonytalanul. Furulyán (fafurulyán!) magabiztosabbnak tűnt.
Külön szeretném megemlíteni Horváth Józsefet (gitár, ének), aki hosszú éveken át az együttes tagja volt, s akinek távozásával sokat veszített a zenekar. Amellett, hogy gitárosként virtuózabb, mint a többiek (bár úgy tűnt, izgult, s ezért többször hibázott), vokálja is szervesen illeszkedett a négytagú csapathoz. Énekhangja is szép, s nagyon kedves, szerény jelenség a színpadon.
Végül ki kell emelnem egy látszólag jelentéktelennek tűnö dolgot. A zenekar erösítése a következőképpen nézett ki: mindegyik tagtól körülbelül egy méterre állt 1 (azaz egy) darab térmikrofon. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy ha elhívnánk a Szélkiáltó tagjait hangszerestül egy házibuliba, minden erősítés nélkül, akkor ez az együttes ugyanígy szólalna meg ott is. Ha ugyanezt egy híres slágerzenekarral vagy rock-zenekarral próbálnánk ki, elég hamar kiderülne (tisztelet a csekély számú kivételnek), hogy az énekes nem tud énekelni, a gitáros effekt nélkül tehetetlen, s az elhíresült billentyűs csupán nagy hangszín-kombinátor. A Szélkiáltó tagjai azonban megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy mikrofonjaikba a hangzó igazság szóljon. A keverés egyébként szép munka volt, szinte észre se lehetett venni, s azt hiszem, akusztikus zenekarok esetében ez a legnagyobb elismerés.
“El is megyek innen a tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej danol is már
Fennen dalol már a szélkiáltó-madár.”
1999. október. Megnyílt a Pécs Plaza. A Nagy Imre úton hullámzó embertömeg. A nép az úton özönlik, a forgalom megbénul, az autók állnak. Tűzijáték. Értetlenül állok. Vajon mit ünneplünk? Hogy kinyílt egy hely, ahol pénzért árukat lehet venni? Vagy a 9 turbo-surround-dolby-super mozi megnyitását? Ami miatt 3 pécsi filmszínházat be kellett zárni?
Videotékákban keresek két magyar filmet. Nem Gothárt, nem Jelest, nem Bódyt. A “Csapdlecsacsit” és “A legényanyá”-t. Sehol sincsenek. Jól van, akkor adjon valami magyar mesefilmet. Mazsolát, Bubót, Frakkot, bármit. Nincs.
Belépek egy vendéglátóegységbe. A helyiségben csupa férfi, állnak, iszogatnak, beszélgetnek. S ha csak fél füllel is, de hallom, hogy egyetlen téma adódik (mint ahogy egyetlenegy a közös élmény is): Esmeralda, a brazil szappanopera hősnöje vak marad vagy sem.
Ezek a jelenségek százezreket érintenek. A Szélkiáltó koncertjén néhány száz ember volt jelen. Óhatatlanul felmerül a kérdés: érdemes? S a válasz nem lehet más, csak egyértelmű igen. Semmilyen művészet nem képes megváltoztatni a világ folyását (nem is feladata), de minden művész feladata, hogy megmutassa: a Pécs Plazán, a szappanoperákon, a csillogó buta tv-show-kon, az éppen ügyeletes sztárok aktuális szeszélyein kívül létezik egy másik világ is: szebb, nyugodtabb, nemesebb; olyan, amely valódi énje felé képes közelíteni az embert. A Szélkiáltó 25 éve ezt csinálja. Tisztelet és elismerés nekik ezért.
Missziós feladat az övék. Amellett, hogy népszerűsítik s megkedveltetik a magyar költészetet, vállalják a tuti-biztos, gépies sikerreceptek helyett az egyszerit, az esendőt, playback helyett az élő zenét. A butaság általános eluralkodása helyett a szellemit, szlogenek és “zseniális” Geszti-szövegek helyett Bertók Lászlót, Ágh Istvánt, Szécsi Margitot, Tamkó Sirató Károlyt, Weöres Sándort.
Szellemi önvédelem ennek a zenekarnak a tevékenysége, jel, amely ellene mond “Mi-Urunk a Pénz”-nek. Ellenanyag, szérum, mellyel magunkat beoltva több esélyünk van ellenállni a lassan a művészet világát is elborító piaci szemléletnek. Kívánjuk nekik, hogy maradjanak meg szélkiáltó-jelnek.
echo 2000/1,
Szélkiáltó jubileumi koncert
Pécsi Nemzeti Színház
1999. december 6.
Kircsi László
1991. január 26. szombat
A Szélkiáltó együttes kedvelőinek népes tábora feltehetően örömmel veszi kézbe a Szélkiáltó dalok címmel megjelent új nagylemezt. Húsz új dalt tartalmaz, amely a Magyar Televízió hasonló című műsorában válhatott közismertté. A már ismert szélkiáltó-stílusból nem kilépve, sok-sok kis ötlettel gazdagítva a felhangzó számokat, elsősorban vidám muzsikát hallgathatunk. Ha a TV-sorozat dokumentációjának tekintem a kiadást, minden rendben is van. Ha azonban önálló produkciónak, akkor kissé egysíkúnak tűnik a szerkesztés, sok a hasonló karakterű, tartalmú versmegzenésítés és ezt a változatos hangszerelési ötletek sem tudják kellően színesíteni. Belső értékén túl ezért is hat üdítően Fenyvesi Béla Bertók és Liliencron verseire írt műve, továbbá mindazon lírai fogantatású dalok, ahol az együttes kitűnően él egyszerűen polifon vokális lehetőségeivel. A közreműködő budapesti “Hunyadi János” Általános Iskola kórusa kedves színfoltja a megszólaló zenéknek.
Szélkiáltó 2, avagy bukfenc előre
1988. február 28.
Rendkívül veszélyes dologra vállalkozott megalakulásakor a Szélkiáltó együttes. Először is a Kaláka által több mint egy évtizede kikísérletezett és kitaposott utat kezdte el járni, melynek az volt a veszélye, hogy bármikor rájuk süthették az epigonizmus bélyegét. Másodszor: minderre vidékről, Pécsről vállalkoztak, ahonnan (nem titok) lényegesen nehezebb egy zenekart adminisztrálni, turnéztatni, futtatni.
Második nagylemezük meghallgatása után leírhatom, hogy annak idején őrültségnek tetsző vállalkozásukkal nem hogy megbuktak, hanem eredeti hangszíneikkel, ötletekkel, hangszerelésbeli megoldásokkal rendelkező zenekarrá nőtték ki magukat, olyan együttessé, mely biztosan tudja, hogy mit akar. A kalákára pedig már nemcsak az azonos hangszerparkban és zeneszerzői hozzáállásban hasonlítanak, hanem abban is, hogy kitűnő muzsikát játszanak.
Köztudomású, hogy nem is annyira az első jó nagylemez összehozása a nehéz, mint inkább a másodiké. Egy zenekarnyi jó ízlésű muzsikus rendelkezhet annyi ötlettel, hogy abból egy jó lemez kijöjjön, de a másodikhoz már egyéniségekre van szükség, olyanokra, akik meghatározói, továbbfejlesztői lehetnek a műfajnak. Szélkiáltóék pedig azok.
Bukfenc című nagylemezük – bár erre a címen s a borító grafikáján kívül nem utal semmi – gyermekeknek készült, de elképzelhető, hogy az “utalás” azért maradt el, mert a zenekar tagjai is tudták, hogy ezt a muzsikát és a versválogatást kortól, nemtől függetlenül mindenki élvezheti, szeretheti.
Lemezelemzésemet azzal kezdem, ami nem tetszett, mert a többiről általában szuperlatívuszokat írhatok. A B oldal első, Mozart nyomán összeállított Bukfencéről van szó, mely lehet, hogy az együttes élő műsorában társasjátékaláfestőzenének elmegy, de oldalkezdő dalnak nem szerencsés; Mozarttal kikezdeni fölösleges, meg kár azért a szöveges számért is, ami helyett ez került a lemezre.
Kirobbanó, jókedvű Beköszöntővel kezdődik a lemez, mert “akinek itt kedve nincs, annak egy csöpp esze sincs”, amint azt az egyik megzenésített gyermekmondóka hirdeti. Dél-szlávosra sikerült Weöres Sándor Regélője, melyből többek között Rozs Tamás kiváló cselló szólóját dícsérhetem. Orbán Ottó A faállatok és Veress Miklós A zsák és a folt című versére írt szerzeményük fényesen bizonyítja, hogy a Szélkiáltó nemcsak énekli a verseket, hanem hangszereli, új formába önti azokat. Könnyed, kicsit countrys dallamban mesélik el, hogy “hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kongó bolt”. Hogyan készül a vers? – kérdik Eörsi István soraival, s közben megtudhatjuk, hogy egy jó dalba még a TV-maci zenei motívuma is beleférhet. Szép szám a Galambosi László versére írt Színország, tetszene is, ha a gitárkíséret nem lenne annyira sematikus.
Rövid Tamkó Sirató Károly versmegzenésítés után, a lemezoldal végéig négy Weöres Sándor-verset hallhatunk, melyek közül a Buba éneke tetszik a legjobban, nem mintha a többi nem lenne jó… Olyan főtémát írt Keresztény Béla, a dal szerzője, melyet órákon keresztül lehetne variálni, akkor sem lenne unalmas…
A B oldal a már említett bukfenc után, újabb két Weöres-megzenésítéssel folytatódik. Alkalom ez arra is, hogy a kritikus végiggondolja: bár pontos kimutatása erről nincs, de meggyőződése, hogy a magyar költők közül Weöres Sándor verseiből zenésítették meg a legtöbbet, Kodály Zoltántól a szélkiáltós Horváth Józsefig. Újabb szép dal következik, Rimbaud Kenyérlesők-je, majd egymás után öt sziporkázó, ötletekkel teli mókás ének, melyekben elsősorban a megzenésítésük pontos dramaturgiai megoldásait élvezhetjük. Kellemes meglepetés Fenyvesi Béla Szélkiáltó kánonja, gondolom az előadásaikon is ilyen szívmelengetően szól. “Ég felettünk, ég alattunk, mostanáig jól mulattunk” szöveggel szól a teljesen jogosan vidám Kiköszöntő. Ezzel búcsúznak tőlünk Szélkiáltóék és meghívottaik népes tábora, gyermekek, felnőttek egyaránt.
A Szélkiáltó együttes szerzeményei, hangszerelései, formai megoldásai komoly szakmabeli tudásról tesznek tanúbizonyságot, s ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni és aláhúzni, mert aktív muzsikusként is tapasztalhattam, hogy egyes “komoly” zeneszerzők azt próbálják bebizonyítani, hogy a folkzenészek kivétel nélkül dilettánsok, szakmailag képzetlenek.
A Bukfenc ennek az ellenkezőjét bizonyítja.
Horváth Károly
F.M., Gyermekünk
XXXIX. 1988/2
A Szélkiáltó együttes új lemezének hátoldalán ott az öt fiatalember fényképe, mellettük négy gyerek, feltehetően a saját gyerekeik. A divatos formai megoldáson túl, itt igazán indokolt a közös portré. A kéttucatnyi megzenésített vers érezhetően nekik, miattuk készült. A ritmus és a dallam többségében jól illeszkedik a versek hangulatához, ezen belül is talán Lakner Tamáséi a legsikerültebbek. Olykor amolyan “kalákás” ízeket érez a hallgató, talán azoknál a verseknél, amelyeket már más együttesek is megzenésítettek. De nem bántó ez az áthallás, csak éppen jelentkezik olykor.
A lemez anyagát igényesen válogatták a legszínvonalasabb gyerekversek közül. Így megúnhatatlanul jelen van többek között Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Orbán Ottó, Eörsi István, Rimbaud és Jeszenyin például.
Ügyesen és hangulatosan fogja közre a lemez anyagát a Berze Nagy János gyűjtéséből származó Beköszöntő- és Kiköszöntő-csokor. Jól hallgatható, együtt dúdolható lemez a Szélkiáltóé, ami ezúttal a Bukfenc nevet viseli.
Eszék
1988. január 28.
Az Eszéki Pedagógiai intézet minden esztendőben a téli szünidő időtartama alatt szakmai továbbképzést szervez a horvátországi magyartanárok és anyanyelvápoló tagozatok pedagógusainak. Az idei találkozóra Bellyén került sor…
… A téli szeminárium ezúttal rendhagyó módon kezdődött. A neves pécsi Szélkiáltó együttes dinamikus, a pedagógiai szándékot sem mellőző énekes versműsorát hallgatták meg, amelyben közreműködtek a bellyei nyelvápoló tanulók is. A zene és a vers személyiségfejlesztő , szókincsgazdagító hatása a kiváló műsor révén ezúttal is beigazolódott, s megerősítette azt a gyakorlatot, hogy az anyanyelvtanításban nagy lehetőségek rejlenek benne…
Néphadsereg
1986
Meglep (?) az eszmei zavar. Mert jól van, jól, nyugtatom magam, miközben a legújabb szerzeményű nagylemez forog a lemezjátszón: az ifjó ember, a muzsikus, a dalszövegíró azt ír, amit akar, amit gondol, s végül is nem ő az egyetlen ebben az országban, akinek vastag (vagy vékony, vagy normális boltozatú) koponyája mögött nincs teljes világosság, aki összetéveszti a látszatot a lényeggel. Már más kérdés, hogy minden zavaros eszme előadható-e, közönség előtt, az előadás pillanatáig ugyanis magánügy, de attól kezdve aligha. De hogy az eszmei zűrzavar még állami, vagy intézményi támogatást is élvezzen, hogy díjakat lehessen vele szerezni, sőt, hogy egy, gondolom önköltségesen árult hanglemez élére első számnak lehessen kerülni általa – ez több a soknál.
Számomra mindenképp. Miközben forog a lemez és a Szélkiáltó együttes harsogja a dalt, én megpróbálok logikusan gondolkodni, valami eredményre jutni legalább önmagammal, de nem megy.
Mert hallga csak, mit is énekel a Szélkiáltó együttes?
“A tábornokokat már mind eligazították, mert a legdöntőbb az első pillanat. Egyenruhájuk vakítón ragyog a fényben, érdemjeleiket megcsodálja a nap. Az óvóhelyeket jól felkészítették, odaköltöznek majd a vezérkarok. Még egy utolsó mosoly a fényképésznek, aztán lezárják az összes bejáratot. Az a gombnyomás, ott mélyen a föld alatt egy őrült ember gyilkos mozdulata… Ez a Föld lesz-e még menedék, vagy a háború viharában minden elég…”
Valóban semmi, de semmi különbség nincs vezérkar és vezérkar, tábornok és tábornok között? Azaz például az égadta világon semmi különbség nem volt Rommel és “Monti”, vagy Guderian és Zsukov között?
A teljes igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy rossz dalt, sőt egészen silányat ezen kívül is hallottam a lemezről. Például a Várj! címűt, amelynek szövegét egy általános iskolás irodalmi pályázaton is elutasítanák, de hallottam szépet is, például az Európát, a Vonzást, Az én világomat. Pacifistát ezen kívül már nem. Csakhogy zűrzavart mutatónak ez az egyetlen is éppen elég.
Szabó József
ÉDESÍTETT KESERŰSÉG – A SZÉLKIÁLTÓ EGYÜTTES ALBUMA
Magyar Nemzet
1986. október 9.
“A verseket éneklő előadók – lassan két évtizede – tapasztalhatják, hogy a műfajok rengetegében sehová nem tartoznak. Se a rádió, se a tévé, se a hanglemezkiadók nem tudják következetesen besorolni; hol sanzonnak, hol könnyűzenének, időnként jazznek, vagy folknak tekintik műveiket. Ha valaminek nincs gazdája, támogatója sem lehet, ezért nehéz e műfajt művelni, s még annál is nehezebb eredményeket elérni.
Egy lemez elkészítése fontos állomás bármely zenekar életében; így jelentős a Szélkiáltó együttes első albuma is. Dalaik ügyes zenészeknek, tehetséges zeneszerzőknek mutatják a tagokat, ugyanakkor épp ez a sokszínűség sejteti; zenei világuk egyelőre kiforratlan, albumuk is kissé széteső. A számok egymásutánjából hiányzik az önálló íz, így mintha a cím (Keserédes) is erről a bizonytalanságról árulkodna. Zeneileg a XVII. század elejétől napjainkig – sokféle stílusból merítettek, szinte minden dal más és más hangulatot hordoz. Ezek általában jól illenek a versekhez (az alapkövetelmény csak egy dalban csorbul; Györe Imre Adventi ének-ének szigorú képeit “elmaszatolja” az áhitatos dallam, a lágy kíséret), ám a rímbe szedett gondolatokhoz nem mindig tesz hozzá új tartalmakat a megzenésítés.
Sok költemény énekelhető, de hogy melyik együttes milyen verset választ egy-egy életműből, azt főképp zenei világa határozza meg. A Szélkiáltó esetében túl nagy a szórás. Nagy László, József Attila alkotásait már-már “kötelező anyagként” szólaltatják meg a dalosok; ennek lehet értékmérője, ha kevéssé ismert alkotásokat sikerül belopni a hallgatóság szívébe. A Szélkiáltó József Attila-dalai szépen szólnak, a szomorkás hangulatot gondos, kimunkált zene kíséri. Nagy László Jártam én koromban, hóban című verséhez Fenyvesi Béla bolgár ritmikájú, lendületes zenét komponált. A népzenei ihletettség érezhető Bertók László Átfúj rajtam a szél tamburicaszólóiban (átkötéseiben) is, csak ehhez a kóló jellgű muzsikához a bekezdő dobütemek rockos hangzása tűnik eltúlzottnak.
A folklór mellet a befutottabb együttesek sajátos zenei világa befolyásolta még a Szélkiáltó muzsikáját. Tamkó Sirató Károly Törpetáncára remekül lehet szvingelni, kellemes az ének, szellemes a kíséret, de – s ez egyszerre dicséret és morgolódás – olyan, mintha a Kaláka együttes játszaná. Radnóti – címadó Keserédes verséből írt daluk sok zenei értéket hordoz; az izgatott ritmus, a dinamikai fokozás valóban a gondolat tolmácsolásának alázatával válik kifejező eszközzé. Ám itt is felmerül a gyanú: mintha Kolinda utánérzés volna.
DALBA ÖNTENI egy verset akkor a legkönnyebb, ha a költő eleve dudorászva veti papírra ezeket: talán azért esett a Szélkiáltó választása legtöbbször Weöres Sándor remekeire. A Réti csiga az ötletes ritmusmódosításoktól, a Paprikajancsi szerenádja melankolikus dallamfordulataitól hiteles és élményszerű. A Rock and roll magától értedődővé teszi a négynegyedes feldolgozást, ennek hangulatát a gitárvezetések technikai igényessége fokozza. Hibája e számnak, hogy nehezen érthető a szöveg, az előzőekből kettőnek pedig az, hogy kissé megerőszakolja a dallam ritmikája a prozódiát. Ha ezeket ki is küszöböli az együttes, valami még hiányozni fog, s talán épp az, hogy nem derül ki alkotásaikból: miért pont ezek fontosak a számukra.
Az elégikus dalokban viszonylag sok a vidámabb elem, a játékos fordulat; a pajkosabb szövegfordulatokhoz viszont nem eléggé fantáziadús a “körítés”. Cáfolni csak a Kantinos kisasszonnyal lehet ezt a vélekedést, e dalban simul legjobban a (Heltai)-szöveghez a zene. Rozs Tamás korhű atmoszférát tudott teremteni, s ezen belül talált módot saját véleményének kimondására: a negédes klarinétmelódiát felváltó érzelgős hegedűszó iróniája, s a pattogó dobpergés katonás sarkossága eleve nevetségessé teszi a letűnt korok utáni nosztalgiázást, az álérzelmeket. S mintha gondolatilag erre válaszolna Ady verse, az Imádság háború után. A népbutítást követő kijózanodás az egyéni sorsból következő nemzeti öneszmélés gondolatait megrendítő átéléssel közvetíti az énekes. Ezek valódi üzenetek a mának, nehéz kibújni a hatásuk alól. Ugyanakkor a pécsi költők (Galambosi László, Bertók László, Csorba Győző) verseit még nem sikerült ilyen intenzitással földolgozniuk, beérlelniük, de első kísérletnek ezek is izgalmasak, figyelemre méltóak.
MEGJÓSOLHATÓ, HOGY sokat tehet még a Szélkiáltó a mai magyar irodalom népszerűsítéséért, főleg, ha megteremtik a csak rájuk jellemző megszólalási módot, egyéni hangzásukat. (Ebbe pedig nem fér bele Balassi Bálint szerelmi lírája, kivált nem rokokó hatású zenével.)”
Bankó András
Szántó Péter
“…Simon & Gardfunkel óta nem hallottam ilyen vokált, mint a Szélkiáltóé…”
C. Szalai Ágnes
1983.12.02
“…Különös zenei világ a Szélkiáltóké. Ha csak úgy találomra belehallgatunk bármelyik dalukba, pár taktus után felismerhetők muzsikájuk másokéval össze nem téveszthető jellegzetességei: a változatos és ötletgazdag hangszerelés (fejenként minimum két hangszeren játszanak, méghozzá igen jól), és a fényesen tiszta, 3-5 szólamú vokál. Dalaikban újból és újból megmutatkozik zenei felkészültségük, ami korántsem zárja ki a zenei humor különböző formáit…”
Szinetár Miklós
1983. augusztus 24.
“…A Szélkiáltó engem elvarázsolt a művészet egyik fegyverével, a jó értelemben vett bizonytalansággal. Weöres Szerenád című versének – és ahogy ezt a Szélkiáltó megcsinálta – az a varázsa, ami csak a legnagyobbak sajátja, hogy egyszerre nevettet és szomorít el…”
Czippán György
1984. 2.sz
“Régi magyar muzsika, autentikus népzene, feldolgozások, műdalos cigányzene, rock- és komolyzene. Ezek a gyökerek, amelyek táplálják egyéni hangzású muzsikájukat. Eklektikusnak lehetne nevezni, ha nem sikerült volna magas szinten szintetizálniuk stílusukat, s a mondanivaló segítésének alárendelni…”
Apáti Miklós
1984.02.
“…Ez a kedves, fiatalos, költészetre kihegyezett fülű zenekar felidézi számomra a Kaláka együttes pályáját, néptanítói, gyermeknevelői programját. Zenéjük ötletes, hangulatos, a versszövegekhez idomuló, mégis önálló érték. Zenei képzettségük, akaratuk, szorgalmuk, világlátásuk garancia lehet a jövőre nézve is…”
Petrovics Emil
1983. július 9.
“…Úgy érzem, hogy a Szélkiáltóék az utóbbi évtizedben – a Sebőék és a Kaláka nyomán – egy újfajta versmegzenésítési módot találtak ki, és nagyon érdekes úton haladnak, közel viszik a verset az olvasóhoz… A zenét úgy használják, mint ahogy annak idején a reneszánszban, hogy a gondolatnak, és az érzelmeknek a szolgája legyen…”
küldés...
HOZZÁSZÓLÁSOK