Meghalt Németh Béla, a Szélkiáltó első és utolsó menedzsere

2011. december 5-én, hosszú betegség után elhunyt Németh Béla, a Pécsi Diagnosztikai Központ létrehozója, ügyvezető igazgatója. Most januárban lett volna 55 éves.

Búcsúztatója 2011. december 10-én 10:00 órakor lesz a Belvárosi templomban, a Széchenyi téren.

Kortársunk, iskolatársunk, a Szélkiáltó első és utolsó menedzsere volt.

A Pécsi Tanárképző Főiskola történelem – népművelés szakán végzett, hallgatóként itt került kapcsolatba az együttessel.

Maga is zenélt Kaposváron a Forrás együttesben, ahol megismerkedett a magyar népzenével, a Sebő-féle versmegzenésítés örömeivel és a táncházmozgalommal. A zenekara tagjaként élte át a koncertszervezés első örömeit és a kínjait és benne is ragadt hosszú időre.

Pécsre kerülve rögtön kereste a lehetőséget, hogy hogyan tudna szervező munkát végezni és ezt a kollégiumban a Gergely (Gergely tanár úr) segítségével találta meg. Rólunk is tőle hallott először, ami után megkeresett bennünket és rendeztünk egy koncertet a kollégiumban.

Így beszélt erről a korszakról a Szélkiáltó történetét feldolgozó szakdolgozathoz készült interjúban 2006-ban:

“…Akkoriban nekem volt egy kísérletem. A Nagy Bandó András akkortájt lett népszerű és tettem neki egy ajánlatot, hogy menedzselném. Mivel mástól nem kapott ajánlatot, így elfogadta az enyémet, amely abból állt, hogy amikor ő lejött Pécsre, jelezte, hogy mikor szabad és én minél több előadást szerveztem neki és ezáltal kialakult egy ilyen kapcsolatrendszerem azokkal a népművelőkkel, meg egyetemi klubok vezetőivel, szervezőivel, akik engem jól ismertek, mert korrekt volt a Nagy Bandó, megjelent és nagyszerű előadásokat tartott…
Innen jött az ötlet, mi lenne, hogyha ezt a Szélkiáltóval is megpróbálnánk ily módon? Ez 1980 tájékán lehetett…”

“…1983-ig tartott az együttműködés. Úgy érzem, hogy az én szerepem csak annyi volt, hogy a Szélkiáltót az akkori – fogalmazzunk úgy, hogy – tetszhalál állapotából, a teljes megszűnés és az emlékeknek való élés állapotából közösen fölélesszük. Ezek után sok-sok energia befektetésével újra fölállt a zenekar…”

“…A Ki Mit Tud?-ot még megéltem az együttessel, de akkor az én életemben is egyfajta változás következett be. Egyrészt olyan körülmények alakultak ki, amelyek miatt kikerültem levelező tagozatra, másrészt a szervezés eltolódott abba az irányba, hogy már nagyon nagy nevű zenekarokat menedzseltünk itt – az LGT-től kezdve a Szörényin, a Demjénen, az Eddán és a Bródyn keresztül sokan másokat – így az itteni rendezvényekkel nekem nagy sikereim lettek, ezzel együtt sok elfoglaltságom is…”

“…Nyilvánvaló, hogy én – ismerve a saját életutamat is – nagyon sajnálom, hogy nincs két életem, hogy kipróbálhattam volna azt, hogy az ambícióimmal, képességeimmel vajon helyt tudtam volna állni a profik világában? Lehet!
Ugyanígy sajnálom, hogy a Szélkiáltónak nincs két élete, hogy nem próbálta ki azt, hogy mindenki elszánja magát és ebből él, fölvállal egy kétlaki életet, vagy egészen Budapestre költözik, hogy mit jelentett volna ez az egyéni karrier lehetőségekben, mit jelentett volna a családi életben, de ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezt soha nem szabad sajnálni, mert a „mi lett volna ha?” kérdés a legrosszabb kérdés, ami feltehető.

A „mi van?” kérdés pedig számomra mindig azt jelenti, hogy én abban a van-ban boldog, elégedett, kiegyensúlyozott ember vagyok-e, vagy sem. Ha nem váltam profivá és mégis boldog vagyok, akkor ez volt a helyes út. Ha profi leszek és egy megkeseredett, boldogtalan, elégedetlen ember vagyok, akkor hiába lennék még tán sikeres is profiként, az én életem nem érne semmit…”